In memorian

A Szivárvány Híd

egy Norvég legenda ihletéséből

 

Az erdő szélén, dombok lábánál,
Buja zöld réten hol idő megáll.
Hol férfi és nő hű barátja fut,
Miután földi idejük lejár.

Mert itt, e- és túlvilág határán,
Hol minden kedvenc nyugalmat talál,
Ezen az aranyló földön, játsznak,
Míg átlépik a szivárvány hidat.

Már nem szenvednek kíntól, bánattól,
Újjászületnek, testük meggyógyul.
Az egészségük ismét a régi,
Csak a régi társ, ami hiányzik.

Szaladnak a füvön, gondtalanul,
Míg egy nap megállnak, szemük keres.
Fülük hegyezik, érzik a szagot,
Majd hirtelen, egyikük elszakad.

Mert tekintetük újra összeér,
Újra együtt vannak, ember és társ.
Egymáshoz futnak, barátok régről,
Elszakadásuk ideje elmúlt.

A szomorúság, és a búbánat,
Örömmé válik a két szívben.
Szeretetben egyesül, örökké,
S áthaladnak a szivárvány hídon.

CLEA z Bubovho krásneho dvora

* 06.11.2004 -
DBK 3/3